Csömöri Hírek

A csömöri József Attila utcában egy szerény, apró házban él egy szerény, törékeny ember, kettesben nyolcvanöt éves édesanyjával. Együtt vannak mindig, egymásra utalva. Az idős beteget ápolni kell, a kertet gondozni, főzni, háztartást vezetni. Mindemellett kell, hogy jusson idő süteménysütésre, mézeskalács-készítésre, csuhézásra, klubéletre, nyelvtanulásra, kirándulásra...

A már régóta nyugdíjas Kis Rozáliát, vagy ahogy helyben jobban ismerik, Rozika nénit nem volt egyszerű otthon találni. Először fáradtságra hivatkozott a telefonban, majd a sok programra, a temérdek elintéznivaló dologra. Kérte, hogy inkább később, inkább máskor beszélgessünk. Aztán a tavaszias január egyik szeles délelőttjén mégis meginvitált otthonába, s az étkező-pihenő-beszélgetőszobának kialakított helyiségben hármasban beszélgettem Rozi nénivel és édesanyjával. Az asztalon csuhétündérek, az ajtófélfán sókerámia angyalkák, az ablakban szalmacsillagok, s előkerül egy tálca sütemény is...

Könnyedén jönnek elő az emlékek, amikor a gyermekkoráról kérdezem. „Nyolcéves voltam, a szomszéd kislánnyal tejért mentünk a Szinyi Kati néniékhez, és ott láttam meg a pólyás Sajben Katkát. Én attól kezdve mindennap elmentem őt megnézni, és a szünidőben hétéves koráig vigyáztam rá: etettem, játszottunk, énekeltünk, a szülei meg addig tudtak a határban dolgozni, piacra járni.

Dolgoztam náluk pénzért – földiepret szedtünk a határban, borsót –, és amit nagyon szerettem, „ukladáltam” a paradicsomot. Ömlesztve hozták haza a paradicsomot, amit rekeszekbe kellett rakosgatni, mert exportra vitték az állomásról, vagonokba, így sietni kellett, hogy még aznap elmenjen. Éjfélig is dolgoztunk. Nekem olyan ügyes kezem volt, hogy gyerekként fel tudtam venni a versenyt a többi napszámossal.”

Az iskolát befejezve Rozika néni a nővére fiára vigyázott. Mondta ugyan Babus néni, az osztályfőnök (néhai Harmath Józsefné pedagógus – a szerk.), hogy tanuljon virágkötészetet, vagy valami hasonló szakmát, hiszen pici, vékony kezei közül már az iskolai gyakorlati órákon csodák születtek. Aztán amikor a tanárnő „elengedte” Rozi néni kezét, ő „elkallódott”.

Mást szeretett volna csinálni, s egy napon a szülei tudta nélkül jelentkezett a Finommechanikai Vállalatnál tekercselőnek. Három műszakra nem, de két műszakra felvették, 5.80 volt az órabére. Egy hét múlva este megmondta odahaza, hogy másnap reggel öt órakor dolgozni megy. „Az apukám azt mondta, úgysem fogom bírni, de megmutattam neki, kitől örököltem a kitartást, húsz évig dolgoztam mechanikai műszerészként.” Később dolgozók iskolájába is járt, de mindvégig ellátta az otthoni feladatokat is. Majd leszázalékolt nyugdíjas lett. „Azt mondták, a betegséggel együtt kell élni, de én nem nyugodtam bele, mert amin nem lehet változtatni, azt el kell fogadni, ha meg lehet, akkor keresd meg az utat! Csináltam vargabetűket, szaladgáltam fűhöz-fához, hogy meggyógyítsanak, meggyógyuljak. Kerestem az utam, és ekkor találkoztam újra Jézus tanításaival, rájöttem, hogy csak Ő az út. Addig nem volt a fülem nyitott a hallásra, és innen kezdődött a gyógyulásom a Józsué 1. 9-cel. Ez az ige adott hitet, erőt és bölcsességet, ami a mai életünket is meghatározza. Életmódot változtattunk.”

Miközben Rozi néni a betegségből lábadozott, a csömöri Művelődési Házba új igazgató érkezett, G. Tóháti Ilona, aki gyöngyfűző és csuhébaba-készítő kézműves foglalkozást szervezett. „Elmentem, csuhébabát készítettem. Amikor gyerekek voltunk, csináltuk, de elfelejtettem ebben a rohanó világban. A babámra hajat fontam, köténykét. Nagyon megtetszett, de csak a következő évben tudtam csuhét szedni. Amit megtanultam készíteni (csuhébabát, angyalkát, nyuszikát, stb.), azt Ilona felkérésére már én tanítottam meg a gyerekeknek.”

Eltelt pár év, amikor egy kedves ismerősétől Rozi néni egy pályázati felhívást kapott, és elkészítette az első csuhé-betlehemét. Rögtön díjazott is lett. „Örömömben felajánlottam a betlehemem jótékonysági célra. Most már minden évben készítek, 2006-ban a Vajdahunyad várában volt a XIII. Betlehemi kiállítás. Előtte volt a Magyar Kultúra Alapítvány budavári székházában és a Néprajzi Múzeumban is, itt díjazott is voltam. A XI. Nemzetközi Betlehemi Kiállításra az olaszországi Giffoniba is kivitték a munkám.” Közben Törökszentmiklóson „mesepályázatot” hirdettek, és Rozi néni a „Táncos bárány” című Benedek Elekmese „csuhé-változatával” második helyezett lett.

„Amikor az édesanyám beteg lett és félig lebénult, kértem a Jóistent, gyógyítsa meg őt, hiszen nagyon sokat dolgozott öt gyerek mellett, férj, anyós – volt elege – és most, amikor már pihenhetne, visszakaphatná azt a sok-sok szeretetet, amit adott mindenkinek. Kértem, hogy gyógyítsa meg őt, kapjon még egy kis időt. Imám meghallgatásra talált, mert Isten senkit nem hagy cserben! Rohamosan javult, és ma is a körülményekhez képest jól van, jó természete van, életvidám és mindennek a jó oldalát nézi, lehet tőle tanulni.” Rozi néni megfogadta, hogy ha az édesanyja felépül, akkor ameddig az egészsége engedi, az evangélikus vasárnapi iskolás gyerekeknek minden karácsonykor mézeskalácsot süt majd. És ez így van már nyolcadik éve. De jut a kalácsból az utcabélieknek is, meg általában mindenkinek, aki betér hozzá. Én is kaptam egy zacskóval...

„Szeretek süteményt sütni és enni is. Az anyukám is, hála Istennek, nem látszik meg rajtunk, ehetünk bőven. Ilona meghirdette az első hájastészta sütő versenyt, amit a „Főtér” műsorban a televízió is levetített. Anyukám is ott volt, és repkedtünk a boldogságtól, mert első helyezett lettem. Mindenben részt veszek, ami érték és építő, hagyományőrző, de mindenhez idő kell. Ha tudok, segítek bárhol. Vettem már részt szemétszedésben, a bulgárkerti játszótér első kialakításában - csupa bozótos volt -, az 1956-os emlékmű avatására süteményt sütöttem. A nyugdíjas (NYUSZI) klubba is járok, próbálunk hasznos ötleteket megvalósítani – ne bámuljuk a televíziót, a sok egyforma sorozatot! –, inkább beszélgetünk tea mellett, jól érezzük magunkat, tervezzük az utazásokat, hová menjünk, még színházba is járunk!...”

Rozika néninek 1965 óta van egy lengyel barátnője, az egykori Ifjúsági Magazin levelezőrovatából ismerte meg. Barátságuk még ma is tart. Az évek során sokszor meglátogatták egymást, és általa Rozi néni megtanult társalgási szinten lengyelül. Gyerekként a faluban élő kisebbség nyelvét is beszélte, most pedig, hogy újra lesz lehetőség szlovákul tanulni, „ez a nyelv lesz a cél”.

(Hogy honnan ez a bámulatos energia, ez a töretlen optimizmus, a nem hivalkodó, de mindig jelenlévő jókedv, csak sejtem. Árulkodik az a mosoly és kézmozdulat, amellyel Rozi néni édesanyja hívja fel elkalandozott figyelmemet az ablakkal szemközti fán himbálózó madáretető vendégeire. Sok udvaron van hasonló, de kevés az a madár, aminek jöttén így örülnek!)

„Boldog vagyok, hogy szeretetben és elégedettségben élhetünk, mert megértettem, hogyha az életben elakadsz, változtass, hogy változhass! A Mindenható Atyánk velem, értem, miattam mindent megtesz, de nem helyettem! Lépni kell, nem egyhelyben toporogni és sajnálkozni. Mindig van egy út, egy jel, amin el lehet indulni, soha nem késő valami újat kezdeni. A segítség is megvan hozzá: „Mert nem maradok el tőled, nem hagylak el, így szól az Úr! (Józsué 1.5)”

Rozi néni édesanyja beszélgetésünk alatt is azon a heverőn pihent, ahol minden délután fél kettőkor rádiós istentiszteletet hallgat. „Nekünk ez a nap fénypontja. Ilyenkor hátrateszem a fejemet, becsukom a szememet, és Rozikával akkor nem gondolunk semmire, csak hallgatjuk, csak hallgatjuk...”