Csömöri Hírek

A Csömörön élő Dr. Sajó Tamás művészettörténész és nyelvész néhány éve rendkívül izgalmas nemzetközi kutatásban vett részt: Dél-Indiában járva az ottani ősi szír keresztény közösség kéziratait tárták fel. Tapasztalatairól a Kistarcsai Kulturális Egyesület meghívására november 18-án tartott előadást a kistarcsai Deáktanyán. A Csömöri Hírek felkérésére készítette el előadásának saját fotóival is illusztrált alábbi rövid összefoglalóját.

Kerala állam India legdélibb csücskében fekszik, mindössze tíz fokra az Egyenlítőtől. Mai nevét csak India önállóvá válása után kapta. Korábban Malabar vagy Fűszerpart néven ismerték, mivel az ókortól kezdve innen származott az Európában aranyárban mért egzotikus fűszerek – bors, szegfűszeg, szerecsendió és sok más – többsége.

A római birodalom idején a fűszerkereskedelmet az ókor legnagyobb kereskedő-népe, a szírek tartották a kezükben. Az ő dél-indiai telepeiken termelték és gyűjtötték be a fűszereket, amelyeket egész flottákkal hoztak a Perzsa-öbölbe, s itt tevekaravánokra átrakva szállították Szírián át a Földközi-tenger kikötőibe, ahonnét aztán helyi kereskedők hajói vitték tovább őket birodalomszerte.

A szírek a Jézus korabeli zsidóság anyanyelvének, az arámnak egy változatát beszélték, így természetes közegévé váltak a Jeruzsálemből kiinduló első keresztény hittérítő hullámnak. A dél-indiai szíreket Szent Tamás apostol térítette meg, róla kapták a „Tamás-keresztények” elnevezést. Vértanúsága helyén, a mai Tamil Nadu államban fekvő Madras városában hatalmas szír székesegyház áll, altemplomában a szent sírjával.

A dél-indiai szírek azóta is őrzik kétezer éves keresztény hitüket. Ma közel húszmillióan vannak, és szoros kapcsolatokat ápolnak a Közel-Keleten élő, kereszténynek maradt szír testvéreikkel (akik legnagyobb része, egymillió körüli szír keresztény Észak-Irakban, Észak-Iránban, Dél-Törökországban, Szíriában és a Szentföldön él). Noha a mindennapokban már a helyi malajalam nyelvet beszélik, szertartásaikat még mindig az ősi szír nyelven végzik, rendkívül büszkén emlegetve, hogy ugyanazon a nyelven imádkoznak, mint egykor Jézus és az apostolok.

A dél-indiai szír keresztények között az elmúlt kétezer év folyamán hatalmas szír nyelvű kéziratos irodalom keletkezett és maradt fenn. Ennek az irodalomnak az ad különös jelentőséget, hogy számos olyan művet is megőriztek, amely a római és bizánci birodalomban a népvándorlás viharai között elpusztult. Minthogy azonban az 1500-as években ide érkező portugál hittérítők egyes kézirataikat eretneknek bélyegezték és nyilvánosan elégették, ezért ettől fogva négy évszázadon át rejtegették őket az európaiak elől. A kutatók kérdésére mindig azt válaszolták: „Sajnáljuk, de nincsenek kézirataink. Ami volt is, elégették.”

Hagyományos és modern közlekedés a keralai monszun-lagunák szigetei között

Ez a magatartás csupán a 20. század második felében változott meg annak hatására, hogy a helyi szírek hírül vették, hogy nyelvüket és irodalmukat nyugati egyetemek filológiai szakán is oktatják – holt nyelvként, a latinnal, göröggel és bibliai héberrel együtt. Kíváncsiságból kiküldtek egy tehetséges kispapot, Jakab atyát, hogy végezze el a párizsi egyetem szír szakát. Jakab atya ezután még szír filológiai doktorátust is szerzett a leuveni egyetemen, s számos kapcsolattal és a világ legjobb könyvtáraitól adományként kért hatalmas szír könyvtárral együtt tért haza Keralába, ahol szinte a dzsungel közepén épült kolostorban megalapította India első szír tanszékét és doktori központját. Az ő biztatására látogatnak ide azóta is rendszeresen a legnagyobb szír-tudósok előadást tartani, s ezen felbátorodva kezdik a dél-indiai dzsungelben szétszórt plébániák is egyre inkább a világ elé tárni féltve őrzött sok ezer kéziratukat.

Ezeknek a kéziratoknak a feltárását és digitalizálását kezdte el 2000-ben a párizsi Institut de Manuscrit, amelynek háromfős kutatócsoportjában magam is részt vettem.

A sok száz éves, sőt olykor ezer évesnél is régibb kéziratokat nem központi könyvtárban, hanem az egyes szír plébániákon és kolostorokban őrzik. Felkutatásuk során így bejártuk a földrajzilag rendkívül változatos Kerala tartomány egészét, a tengerparti halásztelepülésektől a monszun-lagunák világán át a 2000 méteres Gát-hegység láncai között fekvő ültetvényekig. A hegyi utakat a minden ősszel bőven lezúduló monszun-esők folyton elmossák, ezért itt sok települést már terepjáróval sem lehet megközelíteni, hanem csak az évezredek során bevált hagyományos szállítóeszközzel: az elefánttal.

„Kocsimosás”. A mindennapos fürdetés a házi elefántok nagy gyönyörűségére szolgál

Minden egyes helyen nagy szerettel és bőkezű vendéglátással, s amellett a helybéliekre annyira jellemző kíváncsisággal fogadtak minket. Csak példaként említem, hogy noha a helyi konyha igen csípős, az első helyen az európai ember iránti figyelmességből nem csípős vacsorával vártak. Miután azonban én külön kértem erős paprikát, mégpedig sokat, a következő helyeken már megelőzött bennünket a hír, s attól fogva mindenütt egy kis tál méregerős chili állt az asztal főhelyén, az asztal körül pedig a konyha teljes személyzete, akik áhítattal szemlélték a csodát, az európai embert, aki úgy eszik, mint ők.

Az egykori szír plébániatemplomok a kutatások szerint fából épültek, ám ezeket már sok száz éve felváltották a portugál templomok mintájára emelt kőépületek. Ezeknek az épületeknek a külső és belső díszítése egyaránt az európai barokk és az indiai formák különös, egzotikus keveredéséről tanúskodik.

Cheriapally temploma, hagyományos indiai tornáccal, portugál-indiai barokk homlokzattal és angol neogótikus stílusú 19. századi toronnyal

A dzsungel közepén épült anjoori püspöki palota első pillantásra régi erdélyi templomok hangulatát idézi. Ennek oka, hogy mindkét építészet az európai népi reneszánsz hagyományából táplálkozik

Az utolsó kép Valyapally falu templomát ábrázolja. Noha homlokzata már a portugál időkben készült, maga a templom az egyik legősibb egész Keralában. Ezt azért övezi különösen nagy tisztelet,

mert két népi reneszánsz stílusú mellékoltárába azt a két súlyos kőkeresztet építették bele, amelyet az arab hódítás elől a 7. században ide menekülő perzsiai szír keresztények hoztak magukkal. Az egyiknek – a képen láthatónak – a felirata is a korabeli Perzsiában használt „pahlavi” írással készült, s azt hirdeti: „Ezen a kereszten szenvedett bűneinkért az, aki igaz és mennyei Isten, és a legtisztább Vezető.” A másik kereszt szír nyelvű felirata Pálnak a galatákhoz írt leveléből idézi a 6:14 verset: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk keresztjével.” Megrendítő látni ezeket az ezerötszáz éves kereszteket, melyeket a zoroasztriánus Perzsiában évszázadokon át kitartó szír keresztények sok ezer kilométeren át hoztak új hazájukba, ahol ugyancsak évszázadokon át megőrizték hitüket hinduktól és muzulmánoktól körülvéve.

Az egyenlő szárú, hármas liliomban végződő, levelek közül kinövő szír kereszt, amely leveleivel a keresztet mint az „Élet Fáját” jelképezi, a szír kereszténység általános jelképévé vált. Megtaláljuk a régi emlékeken Szíriától kezdve mindenütt, ahová a szír kereskedők és hittérítők eljutottak, Közép-Ázsián át Kínáig és Dél-Indiáig. Egy másik itteni templomban már helyi motívumokkal is összefonódik: két elefánt hódol előtte tisztelettel felemelt ormánnyal.

Több hónapon át folyó kutatásunk rendkívüli sikerrel zárult. Több száz olyan kéziratot sikerült leírnunk és teljes egészében digitalizálnunk, amelynek létezéséről a nyugati tudományosságnak ezidáig sejtelme sem volt. A kéziratok feldolgozásán és kiadásán a párizsi Institut du Manuscrit munkatársai jelenleg is dolgoznak. Reményeink szerint a következő évek kutatásai megsokszorozzák majd számukat.

Kutatásunk egyik fontos színhelyének, a trissuri érseki palotának reggelizője, körben az egykori érsekek képeivel…