Nem Alice nem
Csodaországban. |
||
|
Régóta nagy rejtély, hogy klasszikus irodalmi műveket, gyakran meséket vajon miért visznek úgy filmre, hogy még véletlenül se hasonlítson az eredeti mesterműre? A március elsejétől a mozikban vetített Alice Csodaországban nem más, mint egy – a kor igényét kielégítő, tehát pergő, 3D-s, szájbarágós mondanivalójú, professzionális látványú – felejthető átdolgozása az eredeti angol mesének. Megszokhattuk már, hogy az el-waltdisneysített remek eredeti mesék törvényszerűen elveszítik saját bájukat, hangulatukat, varázsukat, sőt, sokszor még a történetüket is, ellenben felveszik az amerikai mesegyár egyenbáját, sziruposságát, valamint a „jó megküzd a gonosszal és a végén győzedelmeskedik azon” típusú sablonsztorit. Mindezt a „szórakozzon a család és ne gondolkodjon” küldetés szellemében, nem mellékesen szem előtt tartva az eladott jegyekből, valamint a várt filmsiker után legyártandó egyéb kacatokból és kütyükből származó bevétel alakulását… Tim Burton Alice feldolgozása köszönő viszonyban sincs Lewis Carroll meseregényével. Az angol matematikus, nyelvész és anglikán lelkész 1867-ben napvilágot látott könyve egy tízéves kislány furcsa, hosszú, kalandos álmáról szól, amelynek nem is annyira a története a fontos, sokkal inkább a végtelen gyermeki fantázia ábrázolása. A beszélni tudó furcsa állatok, az egyéb groteszk karakterek, valamint a szellemes nyelvi játékok, a logikai bukfenceket vető párbeszédek mellett az eredeti regény egyben a korabeli viktoriánus Anglia kikarikírozása: az angol királyi udvar, az oktatás, az etikett, a sport és a közélet torzképe. Története valójában Alice álombéli találkozása ezekkel az abszurd karakterekkel, köztük a Szív királynővel, aki nem más, mint egy örökösen lefejezéssel fenyegetőző ellenséges kártyalap. S amikor már tényleg szorul a nyakán a hurok, Alice hirtelen feleszmél, hogy csupán egy pakli kártyával küzdött meg álmában, majd felébred.
A filmben ezzel szemben nyoma nincs álomnak, de még a kislány sem tíz, hanem tizenkilenc éves, aki visszagondol gyerekkori álmaira, s azokba menekül a felnőtté válás elől. A másfél óra alatt azért találkozunk Fehér Nyuszival, bár korántsem akkora „arc”, mint a regényben. A Vigyorgó Macska, a Kék Hernyó és a felpumpált fejű Szív királynő alakja emlékezetes, ahogyan Bolondos Kalapos Johnny Depp által megformált egészen eszelős figurája is. Valahogy idekerültek a folyton civakodó ikrek is a könyv folytatásaként ismert Alice Tükörországban-ból, de a folyton civakodásukat már nem sikerült igazán jól érzékeltetni. Az eredeti mesében olyan gondosan kidolgozott szócsaták és irracionális párbeszédek közül is csak a „Mi a különbség a holló és az íróasztal között?” hangzik fel többször, természetesen nem ott és akkor, ahol kellene, viszont még a válasz sem az, aminek lennie kellene. A történet erőltetett menetének végén Alice látványos közelharcban, tetőtől talpig ezüst páncélzatban levágja egy sárkánygyík fejét (?), a gyengébbek kedvéért: legyőzi a gonosz Szív királynőt, aztán odaáll mindenki elé és közli: nem akar még felnőtt lenni. Persze miért ne lehetne filmre álmodni Alice későbbi életét, ha már gyerekkori álmát bemutatni nem lett volna nagy kihívás egy profi hollywoodi vállalkozásnak és még profibb rendezőjének? Lehet, persze, csak helyesebb lett volna az általunk javasolt címet adni neki. Tény, hogy akkor nem ülnek be rá annyian a moziba.
|
