Csömöri Hírek

A parlament 2000-ben nyilvánította április 16-át a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapjává. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint Csömörön akkor 51 izraelita vallású lakos élt. Szinte mindegyikük kereskedő, bolttulajdonos volt a faluban, ismert és kedvelt emberek, pékek, hentesek, szatócsok. És éppen olyanok, mint akárki más Csömörön: szótlanok, harsányak, szelídek, morcosak, jólelkűek, komiszak, veszekedősek, kibékülősek stb. Az alábbiakban egy idős csömöri asszony, Tóth Györgyné, szül. Kozár Erzsébet, Erka néni mesél az 1930-as években történtekről.

„Mikor az iskolát befejeztem, tizenhárom éves koromtól, kilencszázharminchattól két évig voltam a Grünfeld Mariskánál. Ott lakott a Petőfi utcában az Ulicska után mindjárt az első házban baloldalt. Öreglány volt, s az egyik szobája be volt rendezve boltnak, de mi ketten házalni jártunk. Hétfőn mentünk Cinkotára. Gyalog. De olyan nehéz volt az a sok ágynemű, meg vászon a ruháknak! A jobb házakba bementünk, s akkor vagy vettek, vagy rendeltek, s akkor én a rendelést elvittem nekik külön. Szerdán meg Nagytarcsára jártunk, az rosszabb volt, messzebb volt gyalog. Olyan hosszú volt az a Nagytarcsa, a két hosszú sort mire végigházaltuk! Csöngetni nem kellett, nyitva volt akkor minden ajtó, meg ismertek akkoriban mindenkit.

Aztán mikor hazafelé megvettük a csirkét vagy a libát, akkor azt én elvittem Palotára a sakterhez. Az úgy fogta és meghúzta a nyakát, de csak egyszer húzta meg, s akkor én hazahoztam, s meg kellett pucolni. De hogy’ is pucoltuk? Sózni kellett meg öblögetni, mert a Mariska néni ortodox kóser volt, nagyon vigyázott rá! Például mikor reggel öt órakor mentem ott vele szembe a Bagyan nénihez tejért, vittem a kóser szappant, s akkor a Bagyan néni megmosta a kezit, és háromszor leöblítette. És külön a Mariska néni edényibe kellett fejni! Nála meg külön kellett mosni a tejes edényeket! Disznóhúst nem evett. De még mikor mentünk házalni, és sokszor megkínáltak minket süteménnyel – hát az akkor nagy szó volt! – ő soha nem fogadott el semmit. Annyira kínálták pedig: „Mariska néni, ebben nincs egy csöpp zsír sem!”, de akkor sem fogadta el.

Járt templomba is nagy ünnepeken, én is jártam vele, de nem mindig. A Dohány utcaiba mentünk Pesten. Akkor mindig adott nekem pénzt, hogy menjek ebédelni, ő meg a Király utca 9-be ment fel az első emeletre egy ősz hajú asszonyhoz. Akkoriban nem úgy volt, hogy vettünk egy kiló almát egyszerre! Mentünk az úton, akkor vett egy almát, kettétörte, s a felét nekem adta. Szóval nagyon jó volt, csak kellett tudni vele bánni. Mert olyan rettenetesen ideges asszony volt, de akkor én egy szót nem szóltam neki. Ha felidegesítették, akkor nagyon mérges volt. Attól volt ideges, ha nem fizettek, becsapták. Mondták, hogy majd fizetnek a ruhákért, és aztán nem fizettek. Olyan is volt, aki soha nem adta meg.

Szóval ott laktam vele két évig, de én csak az üzletben segítettem neki, meg csak úgy vele voltam. Pénteken mindig megsütötte a kenyeret, azt tette az asztalra, meg gyertyát gyújtott. Mindent megfőztünk pénteken, aztán szombaton csak megmelegítettük. De ő még a tüzet sem gyújtotta meg, semmit nem csinált. No hát ezt én is megtanultam tőle: én sem csinálok azóta vasárnap semmit! Egy gombot nem varrok oda, egy vasalót nem fogok a kezembe… Az ünnepekre készült, sütött-főzött, voltak füstölt libacombok, még libaszalonnája is volt! Marhahúst Pesten vett a kóser hentestől, csirkét, kacsát, sólet is volt. Kindlit sütött, az olyan zsíros tészta mákkal, meg dióval, sokáig elállt. De vendégeket nem hívott. Nem volt senkije, én voltam neki.

Arra emlékszem nagyon, hogy egyszer ment egy tehervonat, ott őnála a kertből látszott, hogy megy Kistarcsára, s azon olyan sok ember volt! Ő is látta és én is láttam, s mondta, hogy „Ezek a zsidók, szedik össze őket.” Mondta, hogy őt is elviszik és meg fog halni, de nem félt. Azt mondta, hogy ha meghal is, és a homokot fogja enni, de akkor sem fog tréflit enni… Akkor vitték őt is el, mikor Csömörön szedték össze a zsidókat. Egyszerre vitték el őket. De hogy ez hogy történt, azt nem tudom, a Jóisten ezt úgy adta nekem, hogy ez kiment az eszemből. Pedig szerettem őt és ő is engem, hát olyan volt, mint az anyám. Egyszer – ő is észrevette, – hogy nagyon megbántott, s az ajtót becsaptam és kimentem, s akkor öt percre rá jött: „Jaj, drága Erám, ne haragudj, hogy én ilyen hirtelen bolond vagyok!” Na, hát már szent volt a béke… Ott laktam nála, csak vasárnap délután jöttem haza, de már mentem is vissza, mert másnap kellett menjek a kóser tejért…

Volt a Mariska néni fiútestvérének egy fia, s annak a feleségét akarta, hogy áruljon ő is. Na, a Lina elkezdte kicsiben, aztán később, mikor már ment neki, olyan szemtelen lett a Mariska nénivel. S aztán annyira haragba voltak, jaj, nagyon haragudtak egymásra, pedig rokonok voltak. Na, akkor egyszer csak üzent ez a Lina, hogy akarna kibékülni vele. S akkor jött is szombaton hozzánk. Én meg néztem, kíváncsi voltam, hogyan lesz a nagy kibékülés, amikor annyira haragudtak egymásra!? Hát akkor bejött, egymás nyakába borultak, és úgy sírt mind a kettő, mint a záporeső. Úgyhogy akkor kibékültek, de már nem sokáig tartott, utána már aztán vitték őket…

No aztán a Lőwy Poldi felesége a Mariska néninek testvére volt. Öt gyerek volt ottan, s volt nekik egy vak lányuk, az Aranka. Ő Pesten volt egy szeretetházban, elég rossz körülmények között. Mariska néni meg arra gyűjtött, arra spórolt, hogy kimentse az Arankát onnan, s ortodox zsidó helyre tegye. De azok pénzt nem fogadtak el, hanem ingatlant kellett venni. S aztán a Mariska néni vett egy szép házat, s azt adta oda, hogy az Arankát eltartsák.

A Ráczékhoz is jártunk, a Rácz Imre állatorvos volt, a felesége meg Lőwy lány volt, a Mariska néni testvérinek a lánya. Volt nekik egy fiuk, a Rácz Laci, Pesten volt egy nagy üzletben, meg volt egy Erzsike nevű lányuk, az mindig tanult, lehetett olyan huszonnyolc éves, és ha jól emlékszem, a lába volt beteges, az volt a hibája.

Emlékszem a Gulyás Bözsi nénire is. Politzer lány volt, de kikeresztelkedett katolikusnak a férje után. S mikor őt el akarták vinni, a gyerekeit megfogta, és azt mondta: „Csak úgy visznek el, ha a gyerekeimet is vihetem magammal”. És akkor nem vitték el, így menekült meg.

Itt szembe velünk lakott egy öreg bácsi meg néni, zsidók voltak, de tréflik voltak, nem tartották úgy a vallást. Jóba voltunk, még mikor disznót vágtunk, el is jöttek hozzánk hurkavacsorára. Előbb a néni halt meg, aztán a bácsi, amikor őt temették, akkor voltam a zsidótemetőben. Meg hát mikor temetések voltak, azért elmentünk, hát persze. Legtöbbet vasárnap temették. A templomukban is voltam egyszer, vagy kétszer, de már nem nagyon emlékszem, milyen volt. Csak arra, hogy bordó bársony volt az oltáron.

Na hát szóval a Mariska néni annyira megbízott bennem, hogy nekem adta a könyvet, amibe a tartozásokat vezettük, hogy én menjek kasszírozni. Vasárnap délelőtt kellett menjek beszedni a pénzt. De én soha egy fillérrel be nem csaptam őt! Emlékszem, mikor egyszer húsvétra elment Nyitrára a rokonaihoz, akkor nyitva hagyta nekem az üzletet és én árulhattam!

Na hát szóval a Mariska nénit mindenki szerette, minden gazdának adott hitelt. Akkoriban nem lehetett a ruhát egybe megvenni, senkinek nem volt pénze. Mindenki a „zöldhitelre” vásárolt: mikor jött a borsó, akkor fizetett. Csak amikor sokáig nem fizettek, akkor nagyon ideges lett, szegény…”