Csömöri Hírek

A csömöri zsidóságról manapság rendelkezésünkre álló adatok, tények, történelmi feljegyzések arra engednek következtetni, hogy a település életében a 19. század második felétől a II. világháború végéig, tehát körülbelül hetven-nyolcvan évig beszélhetünk jelentősebb zsidó közösségről. E közösség persze mindig is elenyésző számban volt jelen a katolikus és evangélikus lakossághoz viszonyítva, 1944 után pedig az ismert történelmi okok miatt megszűnt. Egyetlen fennmaradt emlékük a Bitskey utca végén található zsidótemető, ahová a ma is álló síremlékek tanúsága szerint utoljára Freiser Hermanné, szül. Feuerman Bertát temették el 1953-ban.

Alább következő írásunkban róluk emlékezünk, felidézve nemcsak nevüket, de személyiségüket, tevékenységeiket, szokásaikat, s nem utolsó sorban a nem zsidó csömöriekhez való viszonyukat. Az emlékezésben idős csömöriek segítettek, akiknek ezúton is köszönöm, hogy néha bizony nagy erőfeszítések árán, de végül sikerült a hatvan-hetven évvel ezelőtt történteket – neveket, évszámokat – felidézni.

Özv. Nagy Lajosné, Manci néni, Hunyadi J. utca:

Az én nagymamám harminchat évig dolgozott a Quitt-ék szőlőjében, olyan vincellérszerűség volt, anyám pedig tizenöt évig szolgálta őket. Azt mesélte, hogy amikor kicsi gyerek voltam, ott ültem a Flóra szappanos dobozban az üzletben és kiabáltam: „Anyám!” „Ne anyázz már annyit!”- mondta a zsidó ember. „Hát akkor Lizi!” - mondtam erre, mert anyám Elizabet, vagyis Erzsébet volt… Szóval ott nőttem fel, még tizenkét évesen is néztem a tyúkokat, volt-e tojásuk, s vittem fel a boltjukba. Még mindig megvan az üzlet, az Árpád utcai kisbolt, az volt a Quitték vegyeskereskedése. Én csuktam be este az ajtót, aztán bementünk a szobába, volt nekik egy rádiójuk, azt hallgathattam. Quitt József volt az ember, a fiuk pedig Géza, meghalt a fronton az első háborúban, ki is van írva a neve a Hősök terén az emlékműre. Az asszony kicsit kövérkés volt. Minden szombaton sólet volt, én kaptam a liba töltött nyakát. Nagyon kedves, jó emberek voltak, könyvet vezettek, és a szegény emberek mind hitelbe vásároltak. De mindegyik zsidó boltos a faluban hitelezett a szegényeknek. Jóformán minden bolt a zsidóké volt itt. Még aki szegényebb volt, az is ezzel foglalkozott, csak ők házalók voltak.

Aztán a Lőwyék voltak a hentesek, ott volt a házuk az Erzsébet utcában a katolikus templom után az első. Szemben velük meg laktak a Krauszék, pékségük volt. A másik pékség a Kossuth utcában volt, a Gulyásék, de ő nem volt zsidó, csak a felesége, a Bözsi néni. De aztán ő is átiratkozott, és járt is a katolikus templomba, őt nem vitték el.

A Kertészék – szintén az Árpád utcában – szódások voltak, a katolikus kántorlakás melletti ház volt az övék. Emlékszem, a Bélának dugiba hoztam a hentestől a szalonnát meg a kolbászt: elbújt egy ablakmélyedésbe hogy megegye, mert hát ők kóserok voltak… De hogy az milyen egy stramm ember volt! A felesége meghalt, itt van a temetőben, két lányuk volt, Jutka és Magda. Szolgáltam náluk is, az anyukájuk mindig mondta: „Nézzétek, hogy dolgozik ez a lány! Olyan a padló, mint a gyúródeszka!” Nagyon szeretett engem a Manci néni, de aztán beteg lett, a Hunwald doktor sokat járt hozzá, aztán meg is halt még a háború előtt. Aztán a Béla megint megnősült, s azt az asszonyt is elvitték a nyilasok, meg a Bélát, meg a Jutkát. A Bélával egyszer véletlenül találkoztunk jóval a háború után Pesten egy presszóban, szóval ő túlélte, de nem mondott semmit. A Magda meg korán férjhez ment, s valahogy külföldre kerültek, de én még az ő esküvőjén ott voltam a templomukban! Szép nagy templom volt, nem olyan díszes, hanem fehér falai voltak. Ott állt rögtön az evangélikus parókia mellett a Fő úton. S mikor imádkoztak, meg kellett lennie a létszámnak, emlékszem, egyszer szaladtam a Krausz Laciért, hogy menjen a templomba, hogy tudjanak imádkozni. A templom mellett közvetlenül lakott a zsidó kántor, de az volt a sakter-ház is, ahová a baromfit kellett vinni levágni, nem volt szabad nekik odahaza levágni.

Laktunk mi a Deák Ferenc utcában is sokáig, abban a házban, ahol vegyes iskola is volt egy darabig, ahol most az orvosi rendelő áll. Ebben az utcában laktak a Politzer bácsiék, sok gyerekük volt. Emlékszem, mikor elvitték őket, a Boris lányuk úgy mondta: „Várjatok csak meg, amíg visszajövünk!” De nem jöttek…

Özv. Szállás Károlyné, Bözsi néni, Tompa M. utca:

Majdnem mindenkire emlékszem. Voltak az Árpád utcában az Ulicskától még lefelé a Heislerék, fűszerüzletük volt. Őket nem nagyon ismertem, csak inkább hallásból. Akkor voltak a Freiserék szintén az Árpád utcában, csak az Ulicska mellett a másik oldalon. Előttük a Quitték laktak ott, aztán azok építettek az Árpád utca végibe, a régi Ritter kocsma mellett. Onnan mentek aztán Újpestre. Az öreg Quittéknek – Quitt Józseféknek – is fűszerüzletük volt ott, ahol még ma is megvan a kisbolt az Árpád utcában, de én oda nem jártam, csak ezekhez a Quittékhez, Quitt Gézának hívták az embert. Szegény zsidók voltak. Itt Csömörön mindenkinek adtak hitelt és hát, aki nem fizetett, az ledolgozta náluk a tartozást. Adtak nekünk is hitelt. Száz pengővel tartoztunk nekik, úgyhogy engem tizenhárom évesen odaadtak hozzájuk szolgálónak: a Quitt úr, miután behurcolkodtak Újpestre, a Váci úti bőrgyárban dolgozott, oda kellett vinnem minden reggel neki a kávét… Meg piacra kellett menni, elmosogatni, virágokat öntözni, ilyesmi. Öt pengőt adtak egy hónapra, na mire ledolgoztuk a tartozásunkat! Mert amikor beteg lettem, a húgomat hívták, a Mancit, de ő pár hónap múlva hazajött, ő nem bírta a „szolgaságot”… Egy lányuk volt, a Lili, ő is ide járt a csömöri iskolába, de szép lány volt! Emlékszem, mentünk egyszer a gesztenyesorra és a mi Bandink olyan zsivány volt, megrázta a fát, oszt’ hullott neki a fejére, oszt’ visított… Hát szóval én annyit álmodok velük és gondolok rájuk, hogy vajon mi lett velük, amikor volt az az üldözés…

A Krausz Lajosék voltak a pékek az Erzsébet utcában. Ők sütöttek olyan hat-nyolckilós kenyeret, hát azt is ugye hitelbe kaptuk. Mindig mondták: „Vigye Racskóné asszony, majd kifizeti!” Hát tudták, hogy a mamám, ha van pénze, mindjárt első volt, hogy fizetett. Kenyeret sütöttek, zsömlét, kiflit, 4 fillér volt egy zsömle, de azt is olyan ritkán ettünk, hát nem volt pénzünk. Két lányuk volt, az Olga meg a Rózsi, meg egy fiú, a Laci. Aztán nem emlékszem már, hogy mi lett velük a háború alatt, akkoriban már én bejártam és nem nagyon voltam idehaza.

A Deák Ferenc utcában laktak a Politzer bácsiék, asztalos volt az öreg, s volt nekik az Andor fiuk, meg a Jóska, meg a Laci, meg a Bözsi, meg talán Irén volt a másik lányuk, az egy olyan jóképű lány volt. Meghalt az anyjuk, a Politzer bácsi felesége. Ők is szegények voltak. Amikor mi hitelt vettünk fel és építettük a Bitskey utcában a házunkat, ők csinálták az ajtókat, ablakokat, de csak a külső ablakokat csinálták meg. Én már olyan nagyobb lányocska voltam, az Andor mindég fölkért táncolni, én meg szekíroztam őt, hogy mikor csinálják már meg a másik ablakokat… Aztán akkor megcsinálták. Az Andor aztán kikeresztelkedett, és a Gulyás Bözsi néni is a férje után katolikus lett, hát talán így menekülhettek meg, gondolom. Nem emlékszem én, hogy Csömörön a zsidók sárga csillagot hordtak volna…

A Feuermann Lipóték vendéglősök voltak, de azt hiszem, vegyeskereskedésük is volt ott a Petőfi utca sarkán a templommal sréhen szemben. Úgy mesélték nekem, hogy mikor apukám jött haza, mindig bement a kocsmába: hol a Felváriékhoz, hol akkor még a Feuermannékhoz, és egy féldeci pálinkáért elrágott egy poharat. És akkor a Lipót mindig mondta neki: „Racskó úr, az Isten áldja meg, adok egy féldecit, de ne rágja a poharat!”

Egyszer voltam egy temetésen itt a zsidó temetőben, de hogy kit temettek, nem emlékszem, pedig annyit gondolkoztam már rajta! Nem tudom, csak arra emlékszem tisztán, hogy a bejáratnál volt egy lavór vízzel, és ott mosták le a kezüket, és oda dobtak be pénzt.

Gyermekhantok a zsidó temető patak felőli részén. Fotó: Csömöri Hírek

Vékony István, Pista bácsi, Árpád utca:

A Freiserék itt laktak a mi utcánkban a sarkon, két hosszú ház állt a telken, az egyik fűszerüzlet volt, az asszony vezette. A fiának, Freiser Imre volt, pedig az utca túlvégén, a Ritter féle vendéglő mellett volt egy nagyon jól berendezett üzlete, ott a vasárutól kezdve mindent meg lehetett venni. Ők mind a ketten meghaltak, elvitték őket a németek, de a lányuk visszajött a gettóból a nagyanyjukkal, a Freiser Hermannéval.

Azután szintén ebben az utcában lakott egy házaspár, Fischeréknek hívták, aztán magyarosították a nevüket Földesre. Üzletük volt kettő is: a Kossuth Lajos utcait a férj vezette, az ittenit meg az asszony. A fiuk katona volt, elesett mindjárt az első harcoknál Oroszországban, meglőtték a lábát. Az apja aztán holtan hazahozta, ott van eltemetve az evangélikus temetőben, hatalmas temetése volt. Lehet, ha itthon maradt volna, akkor őt is elvitték volna, mint a szüleit. Ismertem őt személyesen: kicsit nehézfejű gyerek volt, a középiskoláit szinte minden évben másutt járta, de azért mégis fölvették az egyetemre. Első éves joghallgató volt, de hát mindjárt ’41 nyarán elesett. Önként jelentkezett bevetése. Bátor fiú volt.

Jól emlékszem a Singerékre is, kocsmájuk volt a Deák Ferenc utcában, pontosan ott, ahol később a Kovács doktor úrnak volt a rendelője. Ott volt a vendéglőjük, és volt mellette egy fűszerüzletük is ugyanabban az épületben. Az anyjuk, meg a fia a fűszerüzletet vezették, a Gizi meg hát a vendéglőt üzemeltette… Táncterem is volt! Elvitték őket is, de úgy emlékszem, hogy a Gizi visszajött a gettóból, és még festéküzletet nyitott a sarkon, ahol a Ritter kocsma volt.

Több Lőwy család is élt a faluban, egyiküknek hentesüzletük volt az Erzsébet utcában, vágtak disznót is a keresztényeknek, hát az a pár zsidó – tán harminc család – nem tartotta volna el őket. Aztán a hév síntől erre lejjebb az első ház jobboldalon szintén Lőwy-féle ház volt.